2008. november 6., csütörtök

Gyergye Krisztián- MELANKÓLIA







Melankólia - Gergye Krisztián bemutatója a Trafóban


A Magyar Táncművészek Szövetsége idén áprilisban, a tánc világnapján Gergye Krisztiánnak ítélte az évad legjobb alkotója díjat. Krisztián az előző évad végén mutatta be a Trafóban Melankólia című nagyszabású táncjátékát.



A koreográfus utazásra hív, s mindig is ezt teszi saját szavaival magánmitológiába, minden egyéni lét archetípus labirintusába. Most nem nekünk kell feloldódni a maga teremtette szakrális térben, hanem ő hatol belénk, árgus szemekkel nézi, átalakulunk-e egy kicsit önmagunk megismerése által. Igen, ez egy labirintus, színházi Ariadné-fonál. Az út régen kezdődött, szellem és test találkozási pontjánál. A köztünk és bennünk élő melankólia újra értelmezése a tét.
A szó eredeti értelmében a fekete epe (melan kholé) testi jellemző, de az ókori görög és más hagyományos orvoslásban a testi és szellemi tulajdonságokat nem választják el. S igaz az a megállapítás, hogy a testet sem határolhatjuk el mereven a természettől, a világ többi változását is ugyanazok az erők mozgatják, azok éltetik a belső szerveket.
Hippokratész úgy gondolta, a külvilágból érkező hatások pszichológiai következményekkel járnak, mégis úgy vélte: belső folyamat, az életnedvek egyensúlyának megbomlása a felelős. Az egyik ilyen a túl sok "fekete epe" ("melaine chole") a szomorú, depresszív - "melankolikus" - temperamentum előidézője, ami a megbomlott harmónia következménye.



(Ő alkalmazta a négy emberi személyiség típusra a flegmatikus, kolerikus, szangvinikus és melankolikus elnevezést.) Ezek szerinte a diszharmónia eredményei: a mikro- és a makrokozmosz egyensúlya megbillent, a rend (kozmosz) felbomlott, ilyenkor zavar áll be, és az érintett személy többé nem tud engedelmeskedni a mindenség és a saját sorsa elválaszthatatlan törvényeinek.
Úgy tűnik, Gergye Krisztián tisztában van ezzel az ősi megállapítással, ez a jegy az utazásra, önmagunkban - s véresen komolyan veszi ezt. Egy spirituális önmegismerés talán, a művész-melankólia újra felfedezése és az, hogy a színházi tér most valóban szakrális, azaz nem homogén. Törések, szakadások vannak benne, ahol egyes részei minőségileg különböznek. (A hátra helyezett hosszú asztal, a két széksor, mint valami kerítés).
A gyönyörűen megkomponált zenék, requiem-fragmentumok Philipp György szerkesztésében és előadásában már terített szőnyeg, egyenesen a terem közepébe. A requiem (gyászmise) mint zenei műfaj csaknem minden tétele elhangzik, mégis itt azt érzi a néző: az életet lehet keresni. Egy non-verbális meghívó szövegével részei leszünk az örök ellentétpár, a fekete és fehér békés küzdelmének.

Nincsenek megjegyzések:

Karinthy Szalon Kiállítás